Iskolánk különleges vendéget köszönthet a Kutatók Éjszakáján szeptember 26-án Kellei István személyében, egy olyan csillagászt, aki több mint négy évtizede kutatja, figyeli és csodálja az égbolt titkait. Előadásában nemcsak tudományos érdekességeket hoz el, hanem megosztja velünk személyes élményeit is.
Munkáját és szenvedélyét a Bükki Csillagdában végzi, ahol minden nap bizonyítja, hogy a csillagászat egyszerre tudomány és költészet, élmény és kaland.
Előadásán keresztül a gyerekek és a felnőttek egyaránt megtapasztalhatják, hogy a csillagos égbolt nemcsak a tudósoké, hanem mindenkié, aki képes rácsodálkozni a világ szépségére.
Bemutatkozását saját szavaival így fogalmazta meg:
„Nehéz megmondani, hogy miért lesz valakiből csillagász. Én sem tudom, pedig jó négy évtizede keresem rá a választ. Persze lehetne racionális kapaszkodókat felhozni, hogy a reáltudományok iránti érdeklődés, de a csillagászat költészet is, művészet, amit nálunk sokkal nagyobb erők öntöttek fantasztikus formákba. Lehetne egy jó műszaki érzékre hivatkozni, de ez sem elégséges. Nem túlzás, hogy a távcsöveknek is van lelkük, személyiségük. Van amelyik azonnal „szerelemre” lobbant, mások évek alatt is csak idegen tárgyak maradnak, használati eszközök. Ha mégis megkérdezik és válaszolnom kell, inkább kaleidoszkóp-szerű apró morzsákról tudok beszámolni, amiknek a megélése immár örökre a csillagos égbolthoz kötött.
Ezt tudom tenni most is, bemutatkozásképpen. Az első komoly távcső élményem, mely iszonyú közelről mutatott meg mindent. Az első Szaturnusz-élmény, amikor a forró nyári éjszakában, a fűszeres, gyümölcsillatú falusi sötétben először láttam a gyűrűs bolygót. Vagy épp ellenkezőleg, mikor a mínusz 20 fokban, a Bükk jéggé fagyott mesevilágában észlelve láttam fantasztikus csodákat az égen.
Aztán az első 4000 méter feletti hegycsúcsról történő megfigyelések, a ritka levegőben örülni sem volt erőnk, csak szájtátva bámultuk a fagyos égi tüneményeket. Vagy az első olyan profi asztrofotó, melyre a mentorom csak annyit mondott: „Megjöttünk”. Ez tőle a legnagyobb elismerés, azóta is őrzöm a pillanat emlékét. Az első „full remote control” észlelés, mikor a távcső fent volt a hegyen, én meg a városi lakásom melegéből irányítottam a műszert.
Az email, melyben megtudtam, hogy a Bükki Csillagdában fogok dolgozni és a szenvedélyem lehet a munkám.
Az első saját kisbolygóm felfedezése, mikor közölhettem az elsőszülött lányommal, hogy ezentúl egy égi vándor viseli örökre az ő nevét.
Ám ezek a kis töredékek sem tudják kifejezni teljesen azt az érzést, hogy miért csinálom ezt.
Ez egy zarándokút, és a rajta utazók sem kérdezik meg, hogy miért van ez az út, ki tette oda, miért kell rajta menni. Csak menni kell, átélni és csodálni.”