VARRÓ DÁNIEL:  

HARMINCKÉT ÉVES MÚLTAM 

- önfelköszöntő költemény - 

Harminckét éves múltam el, 
csatában mégsem hulltam el, 
sinen 
se nem. 
 
Csak ámulok, hogy jé, nekem  
félig lefolyt az életem 
gügye 
ügye. 

 
A volna lettbe billen épp,  
létösszegeznem illenék 
emitt. 
De mit? 
 
Harminckét év elslattyogott,  
nem történt semmi nagy dolog, 
kis ez, 
kis az. 
 
Van már nejem, van kisfiam,  
s jut asztalomra kifli, jam, 
diós 
briós. 

 De elcsigáz a teperés,  
az út, mely csupa hepe, és 
csupa 
hupa, 

s ki lát, azt mondja: „Haj, Dani,  
nem vagy te már a hajdani!" 
Ez, öcs, 
a göcs! 
 
Hogy újra már nem kezdhetem,  
sehogy se rendelkezhetem 
e lett 
felett. 
 
Hogy jaj, a múlt pár passzusát  
nem költhetem már basszus át, 
alap 
a lap, 

s a jövő sincsen nyitva már, 
hogy őszbe fordul itt a nyár. 
Szar ügy, 
farügy! 
 
Mi nem lettem, már nem leszek,  
tűzoltó, juhász, pl. ezek, 
sem ács, 
se más. 

Nem végzek munkát, kétkezit, 
költő vagyok, ha kérdezik: 
badar 
madár. 
 
S habár szemöldököm közét  
redőzi az alig közép- 
korú 
ború, 
 
bár gyűl a szürke szerteszét,  
fejem fölött a kerge-szép 
azúr 
az úr.